Magyari Barna

Ábránd és élet

időnk halványszürke blúza alatt
együtt gyűrődik ábránd és élet
emlékeim sejtelmes színpadán
néha a csönd is szerepet téveszt

a focivébét lassan már unom
a szerelem az egy másik hullám
a szív-flakon állandóan foglalt
kedvesem bizsergő érzést fúj rám

egyedül viszont a valóságra
akár egy új honlapra rámegyek
hisztizik bennem hosszan a világ
ereimben érzelmi kráterek

a műveltség kerekesszékével
elteker tőlem sokszor a bánat
s versembenn én vagyok a hal amit
egy szépasszony csók-damillal rángat




Szemünk összevillan

mintha az élet új erőre kapna
a táj szerelmi díszletet mutat ma
csobog a vízesés a hegyek vére
gyönyörű a természet veled nézve

az öröm s a vágy pontját keresztezed
ahogy az erdőben megfogom kezed
köröttünk sziklák szavak erdei fák
gyere a boldogságba menjünk itt át

a hegyoldalon lépkedünk nevetve
lelki képem lényed fogja keretbe
ha velem vagy szívemben örömfű nő
szemünk összevillan készül a jövő

"Az ing fontos kelléke a hemingwayesdinek. Ahhoz, hogy az ember helyesen játssza ezt a játékot, helyesen kell felöltöznie. Az öltözékből hiányoznia kell a feltűnő átgondoltságnak. Mindennek lezsernek kell lennie, emellett menőnek is. Időtlen öltözéket kell választani, aminek köszönhetően elmosódnak az életkori jegyek és talán a korosztályok is. Az öltözéknek alkalmasnak kell lennie arra, hogy iskolázottság, foglalkozás, kereset és szociális státus tekintetében zsákutcába vigyen bárkit, aki játszani szeretne ebben a furcsa játékban. Vagyis ennek az öltözéknek a játékos felé valamiféle kívülállóságot, titokzatosságot kell mutatnia, s utalnia kell valami komoly, ismeretlen élettapasztalatra. A fehér ing a legjobb választás, de csak nyakkendő nélkül. Nem árt felvenni még egy gyűrött, de jó minőségű és divatos zakót. A nadrágot illetően elég nagy a választék, ellenben a cipőnek első osztályúnak kell lennie: legjobb a klasszikus, angolosnak kinéző, használt és körültekintően, de nem feltűnően ápolt fajta. Vagyis olyannak kell lennie, hogy azt lehessen mondani: "Igen, emögött van valami". Maksznak azonban ezekkel a dolgokkal mindig is problémái voltak.
Igen, még valami: a hemingwayesdiben a játékosokat csak Ernestnek hívhatják, és a játék ideje alatt mindennemű mobil kapcsolatot biztosító eszköz használata tilos, mert megzavarná a képet. Első alkalommal a játék magától ment, de aztán fokozatosan kialakultak és rögzültek bizonyos szabályok, azaz létrejött a játék technikája. Egy ember is játszhatja, de úgy nem túl érdekes, szükség van egy partnerre - egy nézőre. Hármasban sosem próbáltam, de valószínűleg nem működik. Kettesben ideális játszani. Egyébként túl fiatalon nem érdemes megpróbálni hemingwayesdit játszani.
Nos, a két Ernest elindul játszani. A játékhoz szükséges egy divatos kávézó vagy egy nem túl hangos klub. Mindegy, hogy a központban van-e. Még ha nem először járnak is azon a helyen, akkor is úgy kell tenni, mintha először volnának ott. Kicsit körül kell nézni, feltenni a pultosnak vagy a pincéreknek néhány kérdést, hogy milyen ez a hely, kissé esetlennek kell lenni, de kedvesnek és vidámnak. Semmi esetre sem szabad arcokat és testeket vizslatni azzal a bizonyos jellegzetes kereső-kutató tekintettel. Világos, hogy milyen tekintetről van szó. Ernest tekintete legyen kissé ködös, olyan, hogy látószögébe akarjon kerülni minden nő. A maga részéről pedig nem szabad felfigyelnie a kóbor és kutató női pillantásokra. Azok a hölgyek és kisasszonyok, akik nyíltan vadászni jöttek, vagy profik, vagy egyáltalán nem felelnek meg. Az egészen fiatal lányokat is jobb elkerülni, mert nem tudják értékelni a játékot. Ők semmit sem tudnak értékelni. Spicces nők? Nem ajánlanám. De nem kell aggódni, azokat, akikre szükség van, mindig és mindenütt meg lehet találni.
Nem szabad, hogy visszatartson bennünket a nők jelenléte, akikből lehet egy, de lehet öt is. Az egyetlen fontos dolog, hogy ne legyen velük férfi. A két Ernest számára nagyon megfelelőek azok a hölgyek, akik úgy döntöttek, hogy kisebb női társaságban beülnek valahová munka után iszogatni. Ideálisak az olyan barátnők, akik épp elszabadultak gyerekeik mellől, férjeik pedig jómódú, de nagyon elfoglalt emberek, és hasonló korúak, mint a két Ernest. De a legkívánatosabb az az elegáns nő, aki egyedül ül egy asztalnál, például a pasijával folytatott veszekedés után, vagy láthatóan valami kellemetlen helyzetben van.
Az ismerkedés szinte magától zajlik, ám előtte fel kell hívnunk magunkra a figyelmet. Például rendeljünk valami nagyon bonyolult italt, amit a pincér nem ismer és elutasítja a kérést. Ekkor hívassuk oda a hely vezetőjét, közben ne játsszuk meg az agyunkat, és ne kötekedjünk, hanem épp ellenkezőleg, legyünk kedvesek. Azután menjünk oda a bárpulthoz és tanítsuk meg a mixert, hogyan kell elkészíteni azt a koktélt, amit rendelni szerettünk volna. Ezalatt hasznos megnevettetni valamivel a mixert és a hely vezetőjét. A társunk eközben kövesse mosolyogva az eseményeket. A váltótársaknak mindig gyengéden kell egymásra nézniük, de fontos, hogy ne vigyük túlzásba, nehogy kétértelművé váljon a dolog.
És megtörténik az ismerkedés. Az Ernestek odaülnek a nőkhöz vagy a nőhöz... Rövid idő elteltével mindent kézbe kell venni. A hemingwayesdi  azonban nem olcsó mulatság. Italokat kell rendelni... Szellemesnek és kedvesnek kell lenni... Az Ernestek például sziporkázón ugrathatják egymást, de a legfontosabb, hogy folyamatosan áradozzanak a nőkről, akikkel megismerkedtek. Az áradozás legyen nyílt és tiszta, a csábítás legkisebb jele nélkül, de mindenképpen legyen benne valami hamisítatlan édesség. Nézzünk egyenesen a nő szemébe, s tekintetünket nem félrekapva mondjunk merész bókokat, érdeklődjünk az életéről; közben ne kapkodjunk, keltsük egy szomorkás, sebzett férfi benyomását. Teremtsük meg a szolid biztonság, a megbízhatóság atmoszféráját. Ha hirtelen fellépne a csábítás vágya, nyomjuk el magunkban, de ne titkolva. Egész este vagy az éjszaka egy részében csak addig a határig menjünk el, hogy senkinek még csak eszébe se jusson telefonszámot cserélni. (Ez megy Maksznak a legrosszabbul.) Vagyis minél jobban alakul minden, annál világosabbá kell válnia, hogy soha többé nem fogunk találkozni, mégis, a tétova remény ott függjön a levegőben. És abban a pillanatban, amikor ez a keskeny határ megsérülne, vegyünk búcsút. Semmi esetre se vigyük haza a nőket vagy a nőt, mert akkor kiderül, hol lakunk, s akkor hamissá vagy indokolatlanul erőssé válna a remény hangja. (Maksz persze itt is folyton elrontotta.) Hívjunk vagy fogjunk egy taxit, ültessük be a nőt, nézzünk utoljára nagyon közelről a szemébe... és maradjunk, ahol vagyunk. A legjobb, ha közben esik az eső vagy a hó. A távolodó autóból látszódjon a két Ernest mozdulatlan sziluettje. Álljunk mozdulatlanul és nézzünk a kocsi után sokáig. Ha nyomban a szórakozóhelyen búcsúzunk el, a nőt vagy a nőket hátrahagyva, vagy szomorúan ott maradunk az asztalnál, az nem az igazi. Próbáltuk, de nem érte el ugyanazt a hatást. Az éjszaka, hó vagy eső, esetleg havas eső sokkal jobb. Azokban ugyanis, akik a taxin elrobogtak, valamiféle megvalósulatlan lehetőségek érzetének kell maradnia, valamint az édesbús gondolatnak: "Lám, most kiderült, hogy mégis vannak ilyen férfiak..." S úgy viszi őket a tovarobogó taxi haza, hogy közben mosolyognak. A két Ernest pedig mindezek után nem mondhatja egymásnak, hogy "na!", s nem szoríthatnak győzedelmesen kezet, hanem lassan elindulnak haza, szomorúan és magukban azon töprengve, hogy "lám, ilyenek is vannak".
Persze nem mindig sikerül így. Nem könnyű mindezt eljátszani. Ha azonban sikerül, nagyon kellemes érzés... De még mennyire kellemes. És nem kell semmit sem szégyellni."

/Jevgenyij Griskovec - Az ing/

Dylan Thomas

Patricia, Edith és Arnold


A kisfiú láthatatlan Cwmdonkin Speciál gyártmányú motorján robogott. A kerekek káprázatosan  kifényesítve ropogtak végig az aprócska udvar madarakra váró kenyérmorzsái és tegnapi fehér hófoltjai között, a füst gyéren és sápadtan szivárgott, mint lélegzet egy téli délutánon. A ruhaszárító kötél alatt türelmetlenül dudált, a Mosókonyha Megállónál felrúgta a kutya tányérját, majd a dudák és a dugattyúk mind lassabban, lassabban működtek, míg a cselédlány leeresztette a kötelet, kicsipeszelte a himbáló ingeket, s karja alól barna foltokat villantva, átkiáltott a falon:
- Edith, Edith, gyere csak! Akarok valamit mondani.
A fal túlsó oldalán Edith felmászott a dézsák tetejére, és visszakiáltott: - Itt vagyok, Patricia! - Feje az üvegcserepek fölé bukkant.
A repülő csoda a Mosókonyhától a Szenespince nyitott ajtajáig farolt, keményen csikordult a fék: a zsebre dugott kalapács; egyenruhás segédek rohangáltak tüzelővel a hátukon; a fiú odaszólt egy szalutáló fűtőnek, aztán tovapöfögött motorjával a kínai fal szögesdrótjai felé, ahonnan reszketve szöktek a macskák, a csatorna mentén, melyben fagyott folyók hevertek, s  Szenespince alagútján begurulva és megint vissza. De a kurjongatások és füttyök közül azért egész idő alatt gondosan figyelte, hogy Patricia és a szomszéd lány, Mrs. Lewis cselédje munka helyett fecserésznek, anyját egyszerűen Mrs. T.-nek titulálják, Mrs. L.-ről pedig csúnyákat beszélnek.
Hallotta, hogy Patricia így szól: - Mrs. T. hat előtt nem jön haza.
És a szomszéd Edith így felel: - Az öreg Mrs. L. Neathbe ment, Mr. Roberttal találkozik.
- Ma megint eljön a randira - suttogott most Patrícia.
- Randi, Andi, Bandi! - üvöltött a fiú a Szenespincéből.
- Összepiszkítod a képed, akkor pedig megfojtalak - szólt rá Patricia szórakozottan.
De nem is próbálkozott vele, hogy lebeszélje a szénkupac megmászásáról. A fiú nyugodtan állt a kupacon a Szén-Kastély Királya, fejével a tetőt érintve, és a lányok gondterhelt hangjára fülelt. Particia könnyezett, Edith zokogva ringott az ingatag dézsákon. - A szén tetején állok - mondta a fiú, lesve a szokásos dühkitörést.
De Patricia most halkan beszélt: - Nem akarom látni. Eredj magad.
- Muszáj, muszáj együtt mennünk - sírta Edith. - Végre tudni akarom.
- Én nem akarom tudni.
- Nem bírom így, Patricia, velem kell jönnöd.
- Eredj csak magad. Téged vár.
- Kérlek, Patricia!
- Ráhasalok a szénre - mondta a fiú.
- Nem, ma te vagy soron. Semmiről nem akarok tudni. Csak azt akarom hinni, hogy engem szeret.
- Ó, Patricia, térj észre, kérlek! Eljössz, vagy nem? Hallanom kell, mit tud mondani.
- Na jó, rendben van, félóra  múlva. Majd átkiáltok a falon.
- Jobb, ha előbb idejössz -  mondta a fiú. - Piszkos vagyok, mint az Isten-csudája.
Patricia a pincéhez rohant. - Micsoda száj! Jössz ki onnan azonnal?!
A dézsák megcsusszantak, és Edith eltűnt.
- Ne merészelj többé ilyen szavakat a szádra venni! Jaj nekem! A ruhád! - Patricia betuszkolta a fiút a házba.
Előtte kellett ruhát váltania (máskülönben megmondlak!), és a fiú lehúzott nadrággal táncolta körbe, rikoltozva: - Nézz rám, Patricia!
- Viselkedj tisztességesen, vagy nem viszlek el a parkba.
- Akkor most a parkba megyünk?
- Igen, mindnyájan odamegyünk, te meg én, meg a szomszéd Edith.
Rendesen öltözködött, hogy ne bosszantsa Patriciát, és tenyerébe köpött, mielőtt haját elválasztotta. Patricia nem méltányolta csöndes jólneveltségét. Nagy kezeit összekulcsolva a fehér melltűt bámulta blúzán. Magas, kövér, esetlen kezű lány volt, ujjai lábujjak, válla férfiváll.
- Elfogadható vagyok? - kérdezte a fiú.
- Micsoda hosszú szó - mosolyodott el Patricia. Szerelmesen nézte a gyereket, fölemelte és a fiókos szekrényre ültette. - Látod? Most akkora vagy, mnt én.
- De nem olyan öreg.
Érezte, hogy ezen a délutánon minden megtörténhet: talán annyi hó esik, hogy egy tálcán le lehet szánkázni a domboldalon; talán sosem volt amerikai nagybácsik állítanak be revolverrel és bernáthegyi kutyákkal; vagy Ferguson boltja tüzet fog, és a vég szövetek a járdára zuhannak; így aztán nem lepődött meg azon sem, hogy Patricia fekete, tömött hajú, súlyos fejével a vállára borul, gallérjába suttogva:
- Arnold, Arnold Matthews...
- Ejnye - mormolta -, ejnye - és ujjával a kusza választékot dörzsölgette, míg a lány háta mögötti tükörbe kacsintott, és a meghajló nyak alatt a felnyíló ruhába pillantott.
- Bőgsz?
- Nem.
- De igenis bőgsz. Nedves az ingem.
Patricia megtörölte szemét a ruhaujjával. - Nehogy eláruld, hogy bőgtem.
- Elmondom mindenkinek, elmondom Mrs. T.-nek és Mrs. L.-nek, elmondom a rendőrnek és Edithnek, a papának és Mr. Chapmannek, hogy Patricia itt bőgött a vállamon, mint egy nőstény kecske, két óra hosszat bőgött, egy üstrevalót összebőgött. Na, ne félj.
Amint a fiú, Patricia és Edith nekivágott a parknak, eleredt a hó. Hatalmas hópelyhek lepték el hirtelen a sziklás dombtetőt, az ég alkonysötétre borult, pedig még csak délután három óra volt. Egy másik gyerek, valahol a villák mögötti kertes munkásházikókban, nagyot rikkantott, mikor az első hópelyhek lehulltak.
Mrs. Ocky Evans kitárta az üvegtetős erkély ablakszárnyait, kidugta fejét és párnás kezeit, mintha meg akarná fogni a pelyheket. A fiú lázongás nélkül várta, hogy Patricia felcsattanjon:  - Gyorsan! Futás vissza! Esik a hó! - , és hogy jól bebugyolálja, mielőtt még a lába átnedvesedik. De Patricia talán nem is látja a havat, gondolta a fiú a dombtetőn, pedig alaposan esik, Patricia arcába vág, fekete kalapján megtapad. Nem mert szólni, nehogy felébressze. Ráléptek a park felé kanyarodó útra. A fiú hátramaradt, levette sapkáját, és szájával próbálta elkapni a pelyheket.
- Tedd fel a sapkádat - fordult meg Patricia. - Tüdőgyulladást akarsz kapni?
Megigazította a gyerek sálját, aztán belekarolt Edithbe: - Gondolod, hogy eljön ilyen hóesésben? Muszáj neki, nem? Hozzám mindig eljött szerdán. Akár esett, akár fújt. - Az orra hegye piros volt, arca izzott, mint a szén, szebb volt most így, a fehér hó keretében, mint nyáron, mikor haja petyhüdten csüngött nedves homlokába, és ruháján meleg foltok ütöttek át.
- Eljön - mondta Edith. - Egyik pénteken zuhogott az eső, mégis eljött. Máshová nem jár, hát mindig eljön. Szegény Arnold! - Fehér volt és cicás-szőrmegalléros kabátjában feleakkora, mint Patricia; úgy lépkedett a sűrűsödő hóban, mintha vásárolni menne.
- Mindig lesznek csodák - mondta magában a fiú félhangosan. Íme, Patricia engedi mászkálni a hóban. Íme, itt sétálgat a viharban két felnőtt lánnyal. Leült az úton. - Most szánkón ülök - szólt előre. - Húzzál engem, Patricia, húzzál, mint egy eszkimót!
- Kelsz fel rögtön, te csirkefogó, vagy hazaviszlek.
A fiú látta, hogy a fenyegetés nem komoly. - Édes Patricia, gyönyörű Patricia! Húzzál engem gatyaféken!
- Még egy ilyen mocskos szó, és megmondlak... tudod, kinek.
- Arnold Matthewsnek - mondta a fiú.
Patricia és Edith közelebb húzódtak egymáshoz.
- Mindent megfigyel - suttogta Patricia.
Edith legyintett: - Örülök, hogy nem vagyok a helyedben.
- Ó - mondta Patricia, kézen ragadva a fiút, s a gyerekkezet vaskos karjához szorítva -, el nem cserélném őt a kerek világért!
A fiú felrohant a kavicsos sétányra. - El vagyok kényeztetve! - ordította. - El vagyok kényeztetve! Patricia agyonkényeztet!
Hamarosan az egész park fehérbe borult; a fák körvonalai már elmosódtak a szökőkút medencéje körül, s a gyakorlóiskola a rekettyés domboldalon mintha felhőbe rejtőzött volna. Patricia és Edith lement a meredek ösvényen a menedékházba. A rálépni-tilos-gyepen csúszva követte őket, de a hepehupák és a tüskék nem sebezték meg - hiába ordítozott. A lányok odalenn szomorúan pletykáltak. Lerázták kabátjukról a havat az elhagyott menedékházban, a pelyhek pöttyöket írtak a padokra; aztán leültek, még mindig szorosan összebújva, a tekeklub ablaka előtt.
- Hát mi éppen ideértünk - mondta Edith. - Viszont nehéz pontosnak lenni ekkora hóban.
- Játszhatok itt?
Patricia bólintott. - Szép rendesen játsszál! Nem muszáj mindjárt megvadulni a hótól.
- Hó! Hó! Hó! - kiáltozott a fiú, és golyót gyúrt a csatornából kivájt hótömegből.
- Talán munkát talált - mondta Patricia.
- Arnold? Soha.
- Mi lesz, ha nem jön egyáltalán?
- Muszáj neki, Patricia; ne beszélj már ilyesmiket.
- Elhoztad a leveleket?
- Itt vannak a táskámban. Te mennyit kaptál?
- Nem: te mennyit kaptál, Edith?
- Én nem számoltam.
- Mutass meg egyet - mondta Patricia.
A fiú lassan megszokta az ütemesen kelepelő hangokat; két öreg madár, ahogy ott ültek az üres menedékházban, semmiségeken siránkozva. Patricia egy levelet olvasott, ajkai hangtalanul mozogtak.
- Azt nekem is mondta - szipogott -, hogy én vagyok a csillaga.
- Neked is így kezdte: "Drága szívem"?
- Csakis: "Drága szívem".
Edithből most hangosan felcsuklott a zokogás. Hógolyóval a kezében, a fiú ámulva nézte, hogy rázkódik a padon, míg arcát Patricia havas kabátjába rejti.
Patricia becézve csitította Edithet, és a fejét rázta: - Na majd adok én neki, csak egyszer ideérjen!
Ideérjen - de kicsoda? A fiú belevágta a hógolyót a csöndesen omló vízesésbe. Edith sírása a kihalt parkban tiszta volt és éles, mint a fütty, s a fiú, megtagadva a nyamvadt lányokat, és különállását hangsúlyozva arra az esetre, ha egy idegen találna jönni, mondjuk egy térdig-csizmás ember vagy egy pökhendi nagyfiú a felföldről, kupacba rakta a havat a teniszpálya drótkerítésénél, és kezeit a hóba süllyesztette, mint a pék, mikor kenyeret dagaszt. Míg ott gyúrta és formázta a hó-cipókat, fogai közt szűrve a szót: - Így kell ezt csinálni, hölgyeim és uraim -, Edith felemelte a fejét, és így szólt: - Patricia, ígérd meg, hogy nem kötsz bele. Legyünk nyugodtak és barátságosak egymással.
- Mikor azt írja: "Drága szívem" mindkettőnknek?! - dühöngött Patricia. - Mondd, le szokta venni a cipődet? Neked is húzigálta már a lábujjaidat? Neked is...
- Ne, ne, nem szabad, ne folytasd, nem szabad így beszélned! - Edith kezébe temette az arcát. - Igen - pihegte -, nekem is.
- Valaki meghuzigálta Edith lábujjait - mormogta a fiú, és kuncogva kanyarodott a menedékház másik oldala felé. - Edith piacra ment - kezdte hangosan nevetve, de megtorpant: a sarokban egy fiatalember ült, kabát nélkül, kezeit dörgölve, fújva. Fehér sálat viselt és kockás sapkát. Mikor a gyereket meglátta, sapkáját mélyen a szemébe húzta. Keze halványkék volt, ujjainak hegye sárga.
A fiú visszafutott Patriciához. - Patricia! - kiáltotta. - Ott ül egy férfi!
- Hol az a férfi?
- A menedékház túloldalán; nincs rajta kabát, és fújja a kezét, így ni.
Edith felugrott. - Ez Arnold!
- Arnold Matthews, Arnold Matthews, tudjuk, hogy itt van! - Patricia körülsüvöltötte a menedékházat, és egy hosszú perc múlva a fiatalember mosolyogva megjelent a sarkon, megemelte a sapkáját, és nekidőlt egy faoszlopnak.
Kifényesedett kék nadrágja lötyögött a fenekén; válla kemény volt, zömök és határozott vonalú; hegyes lakkcipői ragyogtak; kék zakója felső zsebében piros zsebkendő ékeskedett; nem járt még kinn a hóban.
- Különös, hogy maguk ketten ismerik egymást - mondta hangosan, szembefordulva a kivörösödött szemű lányokkal és a tátott szájú, mozdulatlan gyerekkel, aki Patricia mellett állt, zsebeiben töméntelen hógolyóval.
Patricia felvetette a fejét, kalapja bal szemére billent. Míg a kalapot igazgatta: - Idejön és leül, Arnold Matthews, nehány kérdésre fog válaszolni! - dörögte mosókonyhai hangon.
Edith megragadta a karját: - Ó, Patricia! Hiszen megígérted. - Zsebkendője szélét gyűrögette. Egy könnycsepp gördült végig az arcán.
Ekkor Arnold szólalt meg, halkan: - Mondják a kisfiúnak, hogy szaladjon játszani.
A fiú körbefutotta egyszer a menedékházat, és mikor visszaért: - Lyukas a könyököd, Arnold - mondta Edith, és a fiatalember a havat rugdosta a lába elől, a falba vésett nevekre és szívekre bámulva a lányok feje fölött.
- Mondja! Kivel sétált maga minden szerdán? - kérdezte Patricia. Esetlen kezében Edith levelét szorongatta kabátja hópöttyös redőihez préselve.
- Magával, Patricia.
- És kivel sétált minden pénteken?
- Edithtel, Patricia.
Odaszólt a gyereknek: - Na, fiacskám, tudsz-e akkora hógolyót gurítani, mint egy futball-labda?
- Én? Mint két futball-labda.
Arnold visszafordult Edithhez. - Honnan ismeri maga Patricia Daviest? Mikor Brynmillben dolgozik.
- Nemrég kerültem ide, Cwmdonkinba - felelte Edith. - Azóta nem találkoztunk, ezért nem is tudhatja. Ma akartam elmondani, de közben... rájöttem. Hát hogy volt képes, Arnold...? Velem az én szabadnapomon, Patriciával szerdán.
A hógolyó eközben tömzsi hóemberré kerekedett; piszkos fejű, gallyakkal borostált hóemberré, aki a fiú sapkáját viselte, és ceruzából eregette a füstöt.
- Nem volt semmi rossz szándékom - mondta Arnold. - Mindkettőjüket szeretem.
Edith felsikoltott. A fiú félreugrott, és a hajlott hátú hóember összeroggyant.
- Ne hazudozzon itt, hogy lehet kettőt szeretni? - sírta Edith, kézitáskájával Arnold orra előtt hadonászva. A táska felhasadt, és egy köteg levél pottyant a hóra.
- Ne merészelje felszedni azokat a leveleket - harsogta Patricia. Arnold meg se moccant. A fiú a ceruzáját kereste a hóember roncsai közt.
- Válasszon, Arnold Matthews, itt és azonnal.
- Vagy ő, vagy én - mondta Edith.
Patricia hátat fordított a férfinak. Edith, kezében lógatva a nyitott táskát, megcsöndesedve állt. A hóförgeteg feltépett egy levelet, s látni engedte az első sorokat.
- Maguknak - szólalt meg a férfi -, a düh maguknak elvette az eszüket. Üljenek le, úgy beszélgessünk. Ne sírjon így, Edith, kérem. Férfiak százezrei szeretnek egyszerre több nőt, ugye, folyton lehet olvasni ilyesmiről. Ne nehezítse a helyzetünket, Edith, drága kislány.
Patricia a nyíllal átlőtt szívekre s a korhatag betűkre meredt. Edith a pördülő leveleket nézte.
- Patricia, magát választom - mondta Arnold. Patricia még mindig háttal állt neki. Edith szája sírásra görbült, de a férfi mutatóujját ajkai elé tette. Hangtalanul suttogott valamit Edithnek; a némajátékról Patricia nem szerezhetett tudomást. A gyerek figyelte a vigasztalást, ígérgetést kifejező jelbeszédet, ám Edith újra felsikoltott, és kirohant a menedékházból, le az ösvényen, át a dombon. Táskája az oldalát verdeste.
- Patricia - mondta a férfi -, forduljon felém. Meg kellett mondanom. Maga az igazi, Patricia.
A fiú a roncsok fölé hajolt, és megtalálta a ceruzát a hóember fején átfúródva. Mikorra fölegyenesedett, Patricia és Arnold egymást átkarolva ültek.
Hó csöpögött a zsebeiből, hó itatta át a cipőjét, hó szivárgott gallérján keresztül az ingébe. - Nézzelek csak - rohant ki hozzá Patricia, és megragadta a kezét -, hiszen te csuromvizes vagy!
- Csak egy kis hó - mondta Arnold, hirtelen magára maradva a menedékházban.
- Csak egy kis hó! Na, ne mondja! Hiszen hideg, mint a jégcsap, és a lába, akár a szivacs! Azonnal indulás haza!
Felmásztak hármasban a sétányra; Patricia lábnyomai lópaták emlékét hagyták a sűrű hóban.
- Oda nézz, már látszik a házunk, fehér a teteje!
- Otthon leszünk, kincsem, nemsokára.
- Inkább maradjunk még idekint! Csinálok egy hóembert, olyat, mint Arnold Matthews.
- Csitt! Csitt! Anyád vár! Haza kell menni!
- Nem is vár! Randija van Mr. Roberttal. Randi, Andi, Bandi!
- Tudod jól, hogy Mrs. Partridge-dzsal ment vásárolni, nem szabad csúful hazudozni.
- Nahát, ha tudni akarod, Arnold Matthews hazudozik. Azt mondta, téged jobban szeret, mint Edithet, de a hátad mögött neki sugdosott.
- Esküszöm, Patricia, nem igaz, nem szeretem Edithet egyáltalán!
Patricia megállt. - Nem szereti Edithet?
- Nem, hisz megmondtam már: maga az igazi. Nem szeretem őt egyáltalán! Ó, Istenem, micsoda egy nap! Hát nem hisz nekem? Maga az igazi, Patricia. Edith nekem nem jelent semmit. Csak épp néhányszor találkoztam vele; úgyis mindig itt vagyok a parkban.
- De azt mondta neki, hogy szereti.
A gyerek zavarodottan állt kettejük között. Miért ilyen mérges és komoly Patricia? Arca lángol, szemei villognak. Melle szaporán emelkedik. Harisnyája egy helyütt kiszakadt: látszik a hosszú, fekete szőrzet. Olyan vastag a lába, mint az én derekam, gondolta a fiú. Fázom; jó lenne egy kis meleg tea; beázott a sliccem.
Arnold lassan hátrált lefelé az ösvényen. - Kellett mondanom neki valamit, különben sose ment volna el. Kellett, higgye el! Látta, hogy viselkedett. Gyűlölöm őt! Mire esküdjek? Patricia!
- Piff! puff! - kiáltott a fiú.
Patricia pofon vágta Arnoldot, sáljánál fogva cibálta, könyökével gyomrozta, majd ököllel a földre lökte, és teli tüdőből a fülébe ordított: - Majd én megtanítom magát hazudni Edithnek! Maga disznó! Maga mocsok! Majd én megtanítom összetörni egy nő szívét!
A férfi hátrafelé csúszott, és eltakarta arcát az ütések elől. - Patricia, ne bántson! Itt emberek vannak!
Mikor Arnold elesett, két esernyős hölgy bukkant fel az örvénylő hóban egy bokor mögül.
Patricia a férfi fölé magasodott. - Hazudott neki, és hazudna nekem is - dörögte. - Keljen fel, Arnold Matthews!
A férfi föltápászkodott, megigazította a sálját, megtörölte szemét a piros zsebkendővel, megemelte a sapkáját, és visszaindult a menedékház felé.
- Maguk meg - fordult Patricia a bámészkodó hölgyekhez -, maguk meg szégyellhetik magukat! Két vén nő, aki játszadozik a hóban.
A hölgyek eltűntek a bokor mögött.
Patricia és a gyerek újra visszamászott a sétányra, kéz a kézben.
- Ott hagytam a sapkámat a hóembernél - hökkent meg most a gyerek. - Tudod, amin a Tottenham-jelvény is van.
- Szaladj gyorsan vissza - mondta Patricia -, most már úgysem ázol át ennél jobban.
Sapkáját félig betemetve a hó alatt találta. A menedékház egyik sarkában Arnold ült Edith elhullajtott leveleit olvasgatva. Szeme lassan siklott a nedves papírlapokon. Lapozott. Nem vette észre, hogy figyelik. A fiú egy oszlop mögül leste, de nem zavarta meg. Arnold minden levelet gondosan elolvasott.
- Sokáig keresgélted a sapkádat - mondta Patricia. - Nem láttad a fiatalembert?
- Nem - mondta a fiú -, már elment.
Otthon, a meleg nappaliban, Patricia parancsára megint átöltözött. Kezét a tűz elé tartotta, s lüktető ujjai hamarosan megfájdultak.
- Ég a kezem - nyöszörögte -, és a lábujjaim és az arcom.
Patricia lefektette, betakargatta. - Na látod, ugye, most már jobb. Már nem is fáj semmi. Egy perc múlva azt se tudod, a világon vagy-e.
Még félálomban hallotta, hogy Patricia tesz-vesz a szobában, és mintegy magának motyogja: - Nahát, ma mindnyájan jól kibőgtük magunkat.

 

"Télemakhosz egyéves volt, amikor ránk szakadt a szerencsétlenség. Helené volt az oka, ezt jól tudja ma már az egész világ.
Egy spártai kapitánytól hallottuk először a közelgő katasztrófa hírét, amikor hajója horgonyt vetett a kikötőben. A környező szigeteket járta, ahol rabszolgákat árult és vásárolt. Ahogy a jobbfajta vendégeknek dukál, vacsorát adtunk a kapitánynak, és elszállásoltuk éjszakára. Az ilyen látogatót mindig szívesn fogadtuk mint hírek hozóját - hogy ki halt meg, ki született, ki kötött házasságot mostanában, vagy ki áldozta fel gyermekeit valami istenségnek -, ez az ember azonban hajmeresztő hírt hozott.
Helené, mondta, megszökött egy trójai herceggel. A fickó - Parisznak hívták - Priamosz király kisebb fiai közül való volt, és persze rendkívül jóképű. Szerelem első látásra. Kilenc napig lakomáztak - Meneláosz kitett magáért, hogy megtisztelje a magas herceget -, és közben Parisz meg Helené majd felfalták egymást a szemükkel a férj háta mögött, aki semmit se vett észre. Ez nem lepett meg, mert világéletében érzéketlen volt, valóságos tuskó. Nyilván nem simogatta eléggé Helené hiúságát, és az asszony repesve várta az avatottabb kezet. Aztán Meneláosznak el kellett mennie egy temetésre, a szerelmeseknek pedig több se kellett, hamar telepakolták Parisz hajóját annyi arannyal-ezüsttel, amennyit mozdítani bírtak, és uccu neki.
Meneláosz tüzet fújt mérgében, csakúgy, mint Agamemnón, aki nem tűrhette, hogy lábbal tiporják a család becsületét. Követség ment Trójába, hogy adják ki Helenét és a zsákmányt, de a követek üres kézzel tértek vissza. Parisz és a gonosz Helené meg csak nevetett rajtuk Trója magas falainak védelmében. Jó kis kalamajka, mondta vendégünk nagy gusztussal: örömére szolgált, mint általában az embereknek, ha orra buknak a hatalmasok. Erről beszél a fél világ, mondta.
Odüsszeusz figyelt, elfehéredett, és mélyen hallgatott. Aztán éjjel elárulta, hogy mi baja. - Mindnyájan megesküdtünk - mondta. - Szent esküt tettünk egy felvagdalt áldozati ló véres darabjai fölött állva. Minden férfi, aki ott esküt tett, kötelezettséget vállalt, hogy megvédi Meneláosz jogát, vagyis most Trójába kell hajóznia, megvívni a háborút, amíg Helené haza nem kerül. - Azt mondta, nem lesz könnyű dolog: Trója nagyhatalom, sokkal nehezebb dió, mint amilyen Athén volt annak idején, amikor Helené két bátyja összeroppantotta ugyanilyen okból.
Visszatartottam, ami kikívánkozott belőlem: hogy Helenét ketrecbe kellett volna zárni valami sötét pincében, mert ez a nő egy két lábon járó mérgesgóc. Ehelyett azt mondtam: - Mindenképpen menned kell? - Belém hasított a gondolat, hogy én meg itt maradok Ithakában Odüsszeusz nélkül. Mi jót remélhetek a palotában, egyedül? Az egyedül-létet úgy értettem, hogy nem lesznek barátaim vagy segítőtársaim. Nem lesz több éjféli szórakozás, ami kárpótol Eurükleia hatalmaskodásáért és melegével elfeledteti az anyósom fagyos némaságát.
- Megesküdtem - mondta Odüsszeusz. - Igazábanaz én ötletem volt az eskü. Nehéz lenne most már kivonni magam belőle.
Mégis megpróbálta. Amikor Agamemnón és Meneláosz betoppant, amint arra számítani lehetett - s velük a végzetes harmadik ember, Palamédész, akinek megvolt a magához való esze, nem úgy, mnt a másik kettőnek -, Odüsszeusz felkészülten várta őket. Elhíresztelte, hogy megőrült, és bizonyságként furcsa, tojáshéjforma parasztkalapot nyomott a fejébe, egy ökröt és egy szamarat fogott az eke elé, úgy szántogatott, a háta mögé meg sót vetett a barázdába. Azt hittem, okosan teszem, hogy kikísérem a három látogatót a mezőre, ahol elébük tárul a szomorú látvány. - Látjátok - mondtam sírva -, nem ismert meg már senkit, még engem és a kisfiát sem. - Szemléltetésre magammal vittem a karon ülő gyereket.
De Palamédész átlátott Odüsszeuszon. Kiragadta a karomból Télemakhoszt, és letette a földre a fogat elé. Odüsszeusz választhatott: vagy félrerántja a gyeplőt, vagy áthajt a fián.
Így hát mennie kellett.
Azok hárman nem győzték körülhízelegni. A jóslatot emlegették, ami kimondta, hogy nem eshet el Trója az ő segítsége nélkül. Ez persze megkönnyítette valamennyire az úti készülődés terhét. Mert melyikünk tudna ellenállni a kísértő gondolatnak, hogy nélkülözhetetlen?"

 

/Margaret Atwood - Penelopeia/

 

 

Turczi István

Nemi szerver


Ma megint kilüktet benne a vérparancs.
Kibúvót hiába keresnék, a mesémbe lát.
Lassan felkerülök a veszélyeztetett fajok
listájára, ha nem vigyázok, ha így megy tovább.

Mint éhes vad az etetőhöz, máris tart felém.
„Hamarabb szabadulsz”, szól, látva lelkesedésemet.
Az ajkakon kezdem kinyitni a testét.
Démoni nyál és remegés; ebből baj nem lehet.

Csókedény, mondaná nagy nyugatos költőnk,
aki papíron tudta, a magunkfajta mire vágyik:
egy teljességig táruló, hosszú pillanatra,
hajh, pinafüvet szívni kábulásig...

Gonosztetteim közül ez a legkedvesebb.
Nagy az ízlelés hatalma, mégis mérgez.
Közben lejjebb helyezem súlypontomat;
igazodjon ki-ki a saját méretéhez.

Látjuk, ahogy egymáson áthatolunk.
Halljuk a súllyal telítődő formák neszét.
Zöld szemének kikötőjében horgonyozva
fekszem, már minden tagom szanaszét.

A sarkon túl elsziszeg az utolsó villamos.
A Bartókon operaközvetítés. „Triviáta.”
Két nevetés közt viszlátot lehel a golyóimra,
és újra, és újra, és újra kezdi, ha jónak látja.

Lator László

Átírt versek

Ha tudhatnám, ha úgy hihetném
 
Ha tudhatnám, ha úgy hihetném,
hogy a sokféle földi lénynek
valahonnan egyforma tűzzel
sugárzik egy egyforma lényeg -

Ha nem lökne előre-hátra
időben, térben annyi kényszer,
ha nem verne egy ismeretlen
felejtéssel, emlékezéssel -

Ha nem lakna lélek vagy elme,
ha nem szaggatna annyi kétség,
ha nem várnám mindig hiába
a bizonyosság illetését -

Ha egylényegű s zárt lehetnék
és hézagtalan, mint a szikla,
egyetlen és külön világ
a mindenségből kiszakítva -

Márai Sándor

Monológ

Akarok még hinni az életemben
s a mások életében - akarom,
hogy izmos és erős legyen karom
s földaloljak egy lobogó "igen"-ben.

Mert megbocsátottam mindenkinek
s szeretném, hogy nekem is
megbocsásson, ki tettenért
a pózon és csaláson
és ne vádoljon többé senki meg.

A múltat én elhordozom magammal
új életemre, mint zsákját a vándor:
hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,

s emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem, rámtalált:
kaptam egy életet és egy halált.

Radnóti Miklós

Tavaszi szeretők verse

Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! hallod,
hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! Csak
csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd
a vízen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert
mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!

 

 

 

GUZSALYASBAN

 

1

Este guzsalyasba, reggel a malomba
Játszadozni kezdtem molnár inasával.
Bár csak hajnal lenne, meg se is virradna,
S a mi szerelmünknek vége ne szakadna
Molnár inasával.

Széles e világon mennyi malom vagyon,
Ha külső kereke sárig arany volna,
A belső kereke fehér ezüst lenne,
Bélagyöngyöt járna, aprópénzt hullatna,
Még sem cserélném el molnár inasával.

A tenger mélysége kalamáris volna,
Tengereknek habja ha mind tenta volna,
Földön messzi fűszál, ha mind penna volna
Égen mennyi csillag, íródeák volna,
Nem tudná leírni a mi szerelmünket
Molnár inasával.

(Udvarhely)

 

2

Este guzsalyasba én egyszer elmentem
Molnárlegénykével játszadozni kezdtem.

Fényes hajnalcsillag bár föl se virradna,
Hogy a szerelemnek vége ne szakadna.

Haza kelle menni majd a guzsalyasból,
Anyám is azonba fölkele az ágyból.

Gyönge nyírágvesszőt frissen elévette,
Karcsú derekamon hajtogatni kezdte.

Ha a molnárlegény tiszta gyémánt volna,
Még se mennék többet guzsalyasba hozza.

(Udvarhely)

 

3

Este guzsalyasba, reggel a malomba,
Ha a molnár maga sárga arany volna,
Még se mennék véle többet guzsalyasba,
Mert a leányának üres az orsója.

Üres az orsója, teli se fonhassa,
Mert a szeretője mindig játszodtassa.
Hat lóval, hintóval kell menni utána,
Nem illik a szegény embernek házába.

(Marosszék, Sóvidék)

 

 

“Édesem, drága, rémült kis árvám, kedves kis pávácskám, máris írok neked, hogy megnyugodjon az én pici madaram, és ismét szép legyen. Ne reszkess, nem fogom alátámasztani a félelmedet.
Most menj, és ékesítsd fel magad, fesd ki a szád, és húzd ki a szemed, vedd fel azt a ruhád, melyről egyszer azt mondtad, hogy a szél szőtte (emlékszel, reszkettem, mint a nyárfalevél, amikor néztelek benne; most te is reszkethetsz úgy, mint én akkor, megengedem, sőt meg is követelem tőled, de amazt a rémült, csúnya reszketést hagyd el), aztán, ha megtetted, olvasd tovább a levelet. Azt akarom, hogy szép legyél, hogy olyan légy, amilyennek e pillanatban látlak (te tudod, milyennek látlak, nagyon jól tudod, és ez gyönyörűségesen melenget engem). Most, hogy ilyen szép vagy, folytasd az olvasást, én pedig nézlek a levélből, és szeretlek abban a ruhában, mely oly áttetsző és olyannyira a miénk.
Megvagy? Folytathatom? Most elmesélem azt a történetet, amit már meséltem neked egyszer rég, azokban a napokban, amikor bíbor selyembe burkolózva hevertél, én pedig úgy tettem, mintha ennék. Nem jegyezted meg, persze, mert elkalandoztak a gondolataid, és én sem tuodm, hogy pont így meséltem-e el, mert nem volt kedvem mesélni. Azon járt az eszem, hogy mit ígérsz nekem, és fájt, hogy el kell mennem. A történettel azt próbáltam elmagyarázni, hogy útnak kell indulnom, és hogy miért muszáj megtennem ezt, így aztán el is ment a kedvem a távozástól.
A sivatag legszélén, egy nagy sziklában az egér talált egy lyukat, melybe szépen be tudta fészkelni magát. Elég volt elgondolnia, milyen békés és nyugodt életet fog nyújtani neki ez az odú, máris olvadozott az örömtől. Vége az állandó szorongásnak, többé nem kell megrezzennie minden neszre, többé nem kell fejetlenül menekülnie mindentől, amit lát és hall. Itt minden oldalról védett, és tökéletes biztonságban van. A nyílás olyan kicsi, hogy rajta kívül senki sem bír beférkőzni rajta, az odú pedig elég nagy ahhoz, hogy kényelmes, sőt pompás szállást nyújtson. Isten ajándéka, és igaz bizonyíték arra, hogy Isten jobban szereti őt bármely teremtményénél, miatta teremt mindent kerek e világon, így a lyukat is a legszilárdabb sziklában. Mégpedig épp a sivatag peremén, a helyen, mely mindenkinek, s így neki is, a legjobban megfelel. Alkonyatkor kibújt az egérke a lyukból, hogy harapjon valamit (az orra előtt a mezőn bőségesen akadt élelem), majd bezárkózott az odvába, hogy aludjon, akár a császár vagy más kegyelmesek. S ha majd felébred, biztonságban pihenhet, és a nyíláson át bámulhatja a világot, élvezheti a pompás kilátást, melyet mintha neki teremtettek volna, és így még több örömét lelheti új otthonában.
Ez idő alatt valahol messze, az erdő legszélén, bőszen és éhesen jártkált le-föl az oroszlán, hús után szimatolva. Két-három napja nem került élőlény a szeme elé, és egy falatot sem evett. Már arra gondolt, hogy tele van ugyan a környék gazellákkal és kutyákkal, bivalyokkal és más ízletes étellel, ám ő mindebből nem lát semmit, mert az éhségtől vagy valami más betegségtől elvesztette a szeme világát. És ekkor megpillantotta a tigrist, amint élvezettel marcangol valami szép, nagy állatot, melyből mindketten torkig jóllakhatnának. Nekiugrott, hiába fogadta meg egy pillanattal azelőtt, hogy ilyesmit soha, semmi pénzért nem tenne. Nem, mert büszkesége nem engedi meg neki, hogy a más megkezdett ételét egye, nem, mert a vér nélkül szerzett hús nem is igazi lakoma, és azért sem, mert a tigris nem éppen ijedős, és nem fog elmenekülni akárki elől. Őszintén szólva még most sem volt kedve nekitámadni a tigrisnek, ámde muszáj volt, és megtette, anélkül, hogy igazából tudta volna, mit csinál. Szinte akarata ellenére ugrott neki, hogy csillapítsa éhségét - és beteljesítse az egérnek szánt sorsot.
Borzalmasan, véresen marakodtak, úgy harcoltak, mint két igazi császár és a két legnagyobb hős, bátran, észvesztve. Egyformán erősek és egyformán hatalmasak voltak, úgyhogy sejteni sem lehetett, melyikük győz majd.
Már a csontjuk is látszott, addig marcangolták egymást, több helyütt a szőrrel együtt lenyúzták egymás bőrét, de egyiküknek sem sikerült halálra sebesíteni a másikat. És amikor már úgy látszott, hogy nem lesz győztes, amikor már mindketten kimerültek, elgyengültek, és már-már felhagytak a harccal, az oroszlán véletlenül belekapott a mancsával a tigris szemébe, és egy percre elvakította.
A tigris, véresre harapva és megszégyenülten, a fájdalomtól és a haragtól, a megalázottságtól elhomályosult elmével elmenekült a vereség elől. Felmászott egy fára, hogy kitalálja, miként áll majd bosszút, és megvárja, míg visszatér a látása. És épp, amikor ismét visszatért a szeme világa, mire lenyalogatta a sebeit, és teljes világossággal elé tárult a szégyene, egy elefánt sétált a fa alá. Egy normális tigris sohasem ugrott volna rá egy elefántra, hisz az neki semmire sem jó, és egyébként sem szokása, ám a sebesült tigrisnek most ki kellett töltenie a mérgét valakin, le kellett mosnia valaki vérével a szégyenét és a megalázottságát. Így hát leugrott a fáról, és tébolyultan beleharapott a vétlen elefántba, akit egyébként, őszintén szólva, soha meg sem kóstolt volna.
Az elefántot megőrjítette a hirtelen fájdalom, eszeveszett üvöltésbe kezdett, és úgy nekilódult, hogy döngött a talpa alatt a föld. Ugrált, rángatózott és dobálta magát, megpróbálván lerázni a hátáról a fura támadót. Elakadt a hangja, mire még borzalmasabban felüvöltött, a föld még jobban döngött a talpa alatt, úgy tűnt, hogy megnyílt az ég, mindjárt megnyílnak a sírok, és eljön a végső nap.
A föld döngése és az elefánt borzalmas üvöltése sosem látott zűrzavart idézett elő a nagyvadak meg a kisebb állatok körében, akik békésen eszegettek az erdő szélén és a mezőn. A majmok ráugrottak a zebrák meg a zsiráfok hátára, akik ettől még jobban megijedtek, és tébolyult vágtába kezdtek. A gazellák és a bivalyok, a kutyák meg a vadmacskák, a farkasok és a madarak seregei halálra rémültek tőlük. Mind rohantak ész nélkül, tudomást sem véve egymásról, anélkül, hogy maguk elé néztek volna.
A hátborzongató rohanás a mezőkön át a sivatag szélét is elérte. Megijesztette a kígyót, aki épp a napon süttette a hasát, mire a kígyó ész nélkül belebújt az első lyukba, amit megpillantott a sziklában. A lyukban rátalált az egérre és lenyelte, de azt mondják, az ő kilógó farkára is rálépett egy nagyobb állat, csakhogy a kígyónak ez nem ártott, mert az ő farka ismét kinő, ami a legjobb bizonyíték arra, hogy akkor még nem ütött az órája.
Hát ez a történet, egyetlenem, mely megválaszolja a kérdésedet. “Mi történik?” Nem történik semmi, csak folyton föl-alá járkál valahol egy éhes oroszlán, aki miatt azt tesszük, amit muszáj, nem pedig azt, amit akarnánk. Ezen a héten semmit a világon nem kívántam úgy, mint veled lenni, ám egy pillanatra sem lehettem együtt még saját magammal sem, mert nap mint nap, reggeltől estig éhes oroszlánokkal kellett foglalkoznom, és más állatokat mutatni nekik, hogy ne engem bántsanak.”

 

 "Drága megfoghatatlanom!
Hívlak, kereslek, várlak - sehol se vagy. Eltűntél előlem, mint egy szép lehetőség vagy egy eltúlzott remény. Nem látogatsz meg álmaimban sem, magányos alkonyokon sem jössz, hogy beszélgess velem, még vágyként sem tudlak felidézni az elalvás előtti percekben, pedig ilyenkor mindig kísértettél. Érted te, mit jelent az, hogy már a testem sem ismer? Nem emlékszik rád, te pedig nem tudod (nem kívánod?) megtalálni a hozzá vezető utat. Vajon ez végleges?
Amikor már túl hosszúnak éreztem a hiábavaló várakozást, megpróbáltalak bűbájjal elővarázsolni. Előbb sokáig olvasok valamit tőled, igyekszem utánozni a kiejtésedet, aztán lehunyom a szemem, az arcomra borítom a tekercset, és hívlak, hívogatlak, várakozom. A testem nem emlékszik az érintésedre. Megpróbállak elképzelni, de ebben sem járok sikerrel. Miközben összeáll bennem a kezed, szétfolyik az arcod, és az elkenődött körvonalban már nem ismerek rád. A hangodat sem hallom, kivéve, ha a beszédedet utánozva olvasok tőled valamit. Hát valóban teljesen másvalakivé lettél? Vagy egyszerűen nem létezel többé?
Miközben olvasva hívogattalak, rábukkantam erre a történetre. Jól tudom, hogy nem ilyen kerek formában küldted el nekem, csak jegyzetekre emlékszem, melyeket azért küldtél, hogy megszabadulj ettől az ügytől, és ne foglalkoztasson többé. Fölösleges bizonygatnom, hogy nem én írtam. Nem is tudnék én történetet írni, és nem is akarnék, mert továbbra is úgy gondolom, hogy az írás az élményt helyettesíti. Lehet, hogy igazad van, és gazdagabb, szebb, mint az élmény, hisz egyetlen végleges helyett számtalan lehetséges élményt kínál, ám és mégis a biztosat választanám, egyetlen valóságosat számtalan lehetséges helyett. Lehetséges szerelmünket élvezve elszáradtam, mint a fölösleges ág.
Mit mond nekem ez a történet? Nekem azt mondja, hogy amikor átengedtem magam lehetséges szerelmes öleléseidnek, akkor elég közel kerültem ahhoz a helyzethez, ahol az őrület megfogan. Neked talán többet mond, ezért küldöm el. Csak nem tudom, a sajátodénak fogod-e tekinteni, vagy az enyémnek, avagy a kettőnkének. Mit gondolsz?
Panaszos leveledre nem válaszolnék, drága, áldott egérkém a sivatag szélén. Annak idején élőszóban hallottam tőled ezt a történetet, most pedig elolvastam, és nem tudok rá mit mondani, miként akkor sem tudtam. Valamennyien saját sorsunkat és saját természetünket követjük. Elhiszem, hogy nehéz neked az éhes oroszlánjaid között, de tudom, hogy elhibázottnak tartanám az életem, ha nem hatoltál volna a közelükbe. Engem szerettél, és szépen éltél velem (ezt most is tudom, és akkor is tudtam, amikor elindultál, s én elengedtelek), mégis elmentél tudásért a világ közepébe. És ez a tudás nem más, mint az oroszlánok és az élet a közelükben. S ez jobban kellett neked, mint én meg a szerelmünk. Nem vádollak, te ilyen vagy, de akkor most ne siránkozz és ne szomorkodj, legfőbbképp pedig ne add a zavarodottat vagy a boldogtalant. Talán segít egy kicsit, ha emlékeztetlek, hogy a te oroszlánjaid is valaki egerei. Valahol jár-kel egy oroszlán, aki el fogja indítani a kába állatokat, hogy beteljesüljön a sorsuk, miként ők is a te sorsod végett hozzák mozgásba a csordákat. Valahol mindig éhezik egy oroszlán.
De ez nem a mi ügyünk, mindez nem érint bennünket, nem akarok erről beszélni. Jelenj meg, vagy legalább jelentkezz, de a magad valójában, nem pedig úgy, mint egy istenáldott egérke, aki bölcselkedik és a kormányzás művészetére tanítja az embereket. Szorongó vagyok és kimerült, annyira kimerült, hogy már érted sem tudok harcolni. Jelenj meg magadtól, anélkül, hogy hívnálak. Begzada."

/Dzevad Karahasan: Keleti díván/

Somlyó Zoltán

Ámbrafüst

Életed lelkemet úgy lengi körül,
mint kertajtót a vadszőlőinda.
Reszkető szemed úgy bámul reám,
mint a telihold bús ablakaimba.

Csókra szabott kezeid tüze ég
a megáldó s megátkozó szóban,
amely nyelvemen az, mi a csengetyüszó
kicsi számon, mely síklik a hóban.

Hajad a tiltott, távoli kert,
melyen át sóhajom szállani mert;
nyakad és homlokod: szobrok.

Eléjük virágot hordok
s lelkemben, e vertaranyüstben,
a neved száll a kék ámbrafüstben.

Tornai József

 

Pillanatnyi

És ha szerelmeid közül egyik sem szeretett?
És nem voltál ember soha, csak álca,
csak indulat, csak félelem,
vagy valamilyen földre dobott szentkép-roncs,
eltaposott bogáncs a többi között?

Ha meggyőződsz: csak félig létezel,
véletlen lihegés vagy, az évszakok fintora,
hogy bármeddig élsz, a biológia dühe elér,
anélkül, hogy haragudna, külön, rád:
annyi vagy neki, mint aki számít is,
meg nem is? Végül is mit jelent,
hogy ismer-e valaki, szeret-e vagy legalább
egyszer fejébe fogad ezen a pillanatnyi földön?

Szabó Magda

Elfogadlak

Ki vagy te, aki
visszafogtad futásomat?
Mért vagy erősebb,
mint az ösztön,
mely más utat mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

Szóba sem álltam az idővel,
most alkuszom vele; hiába érzem,
hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát,
lebeg az együgyű reménység,
hogy te meg én, s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szivünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...

Ó, talány, ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár, mikor mosolyogsz,
jó mezőn futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó,
úgy lesi beszéded. Téged szeretlek?
Téged, vagy a mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Mily zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis repülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás, vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

Lator László

Álomban utak

Álomban utak fényesedtek.
Sokáig bűvöletedben éltem.
Emléked galamb és virág,
virágok szirma a szélben.

Szél és folyó sodorta fényed,
magukba zártak a hegyek.
Indás feledés font körül,
vad fű, burjánzó rengeteg.

Bőrödre rátapadt a táj,
hogy önmagába szívjon át.
Így élsz e mohó pusztításban
megfoghatatlanul tovább.

Ezer formában itt lehetsz,
mert őriz minden, mint a mag,
s hogy szirmos létedet kibontsd,
elég egy párás pillanat.

Szergej Jeszenyin

Igéző bú

Igéző bú és csalás az élet,
leigázó szörnyű hatalom:
egy vonása goromba kezének
végzet-betűt hágy a papiron.

Valahányszor szememet behúnyom,
azt mondom: "Hadd tomboljon szived.
Csal az élet, mégis olykor-olykor
hazugságát édesíti meg.

Az ősz égnek fordítsad az orcád,
és a holdból fejtsd meg életed.
Ó, halandó, nyughass, ne akarj hát
oly igazat, mely fanyar neked."

Jó a fagyalvirág-fergetegben
azt gondolni, hogy az élet: ád.
Hadd csapjon be a barátnő könnyen,
hadd áruljon el a jóbarát.

Hadd becézzen akárki gyengéden;
hadd legyen a nyelv borotvaél.
Rég így élek, már mindenre készen,
iszonyúan megedződtem én.

Lelkemet dermeszti e magasság,
a csillag-tűz sohasem meleg.
Ha szerettem: szívem megtagadták,
kikkel éltem: elfelejtenek.

De mégis, én, szorongatott, hajszolt,
a hajnalra tárom szememet.
A föld nékem közeli rokon volt,
Mindenért, ó, élet, köszönet.

(Weöres Sándor fordítása)

Baranyi Ferenc

Elmondhatatlan vallomás

Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.

Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.

Tornai József

Pillanatnyi

És ha szerelmeid közül egyik sem szeretett?
És nem voltál ember soha, csak álca,
csak indulat, csak félelem,
vagy valamilyen földre dobott szentkép-roncs,
eltaposott bogáncs a többi között?

Ha meggyőződsz: csak félig létezel,
véletlen lihegés vagy, az évszakok fintora,
hogy bármeddig élsz, a biológia dühe elér,
anélkül, hogy haragudna, külön, rád:
annyi vagy neki, mint aki számít is,
meg nem is? Végül is mit jelent,
hogy ismer-e valaki, szeret-e vagy legalább
egyszer fejébe fogad ezen a pillanatnyi földön?

 

 

 
"Hazafelé a taxiban Corrine arra a következtetésre jutott, hogy inkább hízelgőnek, mint sértőnek értékeli a helyzetet. Elég hosszú idő telt el azóta, hogy férfivágy tárgyának érezhette magát. Tegnap este az ágyban megmoccant benne a régi, immár hónapok, ha nem évek óta alvó ösztön. Letette a könyvét, s az oldalára henteredve megcirógatta Russell csípőjét. Az jóváhagyólag mordult egyet, de miután a kéziratot csak nem rakta le a kezéből, Corrine visszavonult a saját térfelére. A szex ásító szakadékká vált közöttük. Valamikor szabadon éltek egymás testével - a tudással, ami azonban valahol útközben elveszett. Mint minden hosszú ideje együtt élő pár, ők is megtapasztalták a testi közelség ár-apályát, ám a mostani apály oly régóta tartott, hogy ő maga kezdett kételkedni az ár visszatértében. Ennyi idő elteltével ügyetlennek és zavartnak érezte magát, mint aki nem is tudja, hogyan adja oda a férfinak a testét. Minden testi érintkezés nélkül eltelt nappal nehezebbnek tűnt visszanyerni a régi meghittséget. Valamikor, még a gyerekek születése előtt, minden reggel szeretkeztek - ezt azután vezették be, hogy éjszakánként túl fáradtak voltak hozzá.
Corrine fájón érezte, hogy mindez az ő hibája. Attól fogva, hogy terhes lett, nem kívánta a férje érintését, miután pedig megszülettek a gyerekek, még annyira sem, szinte selejtesnek érezve magát a radikális koraszülés miatt. Miért nem tudta tovább hordani őket? Helyesebben nem is az érintést nem kívánta, hanem az aktust, márpedig Russell szemében az érintés kizárólag erről szólt. A testi becézés neki csak előjáték volt. Úgy tűnt, semmi értelmét nem találja az olyan gyöngédségnek, amelyik nem vezet orgazmushoz. Ez a tény pedig csak még elutasítóbbá és még védekezőbbé tette Corrine-t. Érezte, hogy minden idegszála megfelszül, ahányszor Russell megsimogatja a karját, vagy megcsókolja a fülét -mert tudta, hogy ezek a gesztusok csak eszközök, nem maguk a cél. Russell pedig idővel kezdett leszokni róluk.
Ki tudja... gondolta, miután kifizette a sofőrt és kiszállt, kis híján elbotolva, ahogy a cipője sarka megcsúszott a járdaszegélyen, majd egy pillanatra megállt, hogy felpillantson a feje fölött magasodó hatalmas monolittömbökre... ennyi idő után lehet, hogy már nem is kíván engem. Bele nyilallt, hogy bizony nem fiatal már. Még mindig karcsú, a cicije nagyjából a helyén van, részben persze azért, mert eleve kicsi. De mégis, nemsokára negyvenkét éves lesz. Mi lesz, ha benne újra feltámad a vágy, de Russell már nem kívánja többé?
Nézte, mintha csak valahonnan nagyon távolról... Russell a hátán feküdt az ágy túlsó oldalán, arca előtt meg-meglengett a kézirat. Annyira szomorúnak és nevetségesnek tűnt az egész. Itt fekszik nyolcvan centire a férjétől, vágyik rá, mint régen, és olyan szégyellős, akár egy szűz lány. A fehér lepedő olyan volt köztük, mint üres papírlap, amelynek betöltéséhez nem találta meg a szavakat."

/Jay McInerney - A jó élet/

 

 

Kajetan Kovic

Románc


Légy tenger, én a holdfény
fehér árboca leszek,
s az első este szerelme.

Gyöngédség leszek játékod homokjában,
fül emlékeid algái közt,
tenger,
kagyló, beszédre, csöndre,
madár, válaszul,
tenger,
első megadásod lélegzete,
első érintésed kék virága.

Légy tenger, én a holdfény
fehér árboca leszek,
és minden este szerelme.

Égő szád szomja leszek
és nagy vízcsepp,
tenger,
torok leszek fehér nyakadon,
rózsa válladon,
tenger,
seb leszek és kiáltás a sebedből
a csillagok magas hideg tüzéhez.

S aztán

tenger leszek én, s te a fájdalom
fekete árboca,
s utolsó este szerelme.

(Lator László fordítása)

Kajetan Kovic

A tavasz íze


Virágfoltokban
meggyűl a víz
dér perzseli
az ajkat a szívet
mint gyenge bokrot
szél rázza a szeretőket
ereik fenyőtűvel
vannak tele
a folyó felett az alkony
sápadt törékeny
mint puszta kutyaól
üresek az esték
minden ujjadban
szorongás kuporog
minden körmödben
csöpp borzadály
az égerfák
hirtelen sötétre válnak
melledben szól
fekete muzsikájuk
szádban
őrült kívánkozás
az orbáncfű
édes ízére.

(Lator László fordítása)

John Keats

Köd múltán

Ha nem sír a köd már a sík körül,
és eltűnik a tél haragja végül,
jön egy nap Délről és a beteg égrül
minden picinyke foltot letörül.
A zord idő engesztelőn nevet,
a május majd általveszi örökjét,
s úgy legyezi pillánkat a hüvösség,
mint rózsát az enyelgő permeteg.
És álmok intenek - egy szebb valóság -
érő gyümölcsök - bimbók, gyenge rózsák -
egy alvó gyermek halk lehellete -
a homokórán andalgó zene -
Sappho bús bája - ábránd, béke, hála -
ligeti csermely - s egy költő halála.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Agrippa D'Aubigné

A tél. A télre szállást változtató fecskéket a léha vágyakhoz hasonlítja, melyek öregségünkre elhagynak


Vágyaim tetszetős, de meddő raja elhágy,
s én így szólok nekik: Fecskéim, érzitek hát,
hogy fogytán a meleg, s a hideg közelít?
Szálljatok máshová, csivitolástok ágyam,
és szennyetek sara nem mocskolja be tálam:
békén alhassam át telemnek éjeit.

Alacsonyan repül a föld fölött a vén nap,
kevesebb a heve, de ugyanannyi fényt ad.
Szívemből bánom a léha szerelmeket,
s örömest változom. Szeretlek, tél: te fáradt
szívem megtisztítod a bűnöktől, akárcsak
pestistől levegőt, kígyóktól földeket.

Fehérlik fejem a fölébe gyűlt havaktól;
villog rajta a jég, ha rám ragyog, a naptól,
de nem enyészhet el, oly kurták a napok.
Olvadj, hó, roskadón rokkanj szivem fölébe:
ne kaphasson a láng holt hamvából tüzére
szikrázva, mint ahogy hajdanta lobogott.

De hogy? Kiégjek-e, míg életem tovább ég?
Ne izzék bennem az eleven égi láng még,
ne érezném a szent ház parázsló hevét?
Minden egyéb legyen oltári áldozat hát!
Mocskos tűzre jeget, mennyei lángra naftát!
Szent, fénylő fáklya ez, nem gyászos síri mécs.

Kevesebb az öröm, kevesebb kín is éget,
hallgat a csalogány, hallgatnak a szirének,
nincs több virágszüret, nincs több gyümölcs-szedés;
nem áltat a remény, hisz a remény beteltét
ízleli csöndesen a tél; áldott öregség,
melyben nem munka vár, de higgadt élvezés!

De már jön a halál - s utána jön az élet,
torz létünk vége: lét, mely halált már nem érhet,
halálunk holta és életünk élete.
Hajótörés kinek kedvesebb, mint nyugalma?
S van oly mohó utas, akinek fájdalma
édesebb, mint a lágy kikötő enyhelye?

(Rónay György fordítása)

"Visszagondol az első hónapokra. Annyira boldog volt, hogy reggel felébredve, gyakran nem tudta, hogy kicsoda is ő. Rövid ideig két világ között lebegett, az egyik az álom világa, amelyet épp elhagyott, a másik a valóságé, amelyet erőszakkal kellett utolérnie, és ebben az édes bizonytalanságban az aggodalmak sokasága feszült egymásnak. Aztán végül maradt a valóság. Látta Tristant maga mellett, megkönnyebbülést és örömöt érzett. Korábban nem sejtette, hogy létezik ekkora boldogság. Felőle akár össze is dőlhetett, akár véget is érhetett volna a világ.
Előfordult, hogy amikor egyedül volt Tristan lakásában, ahol ugyan még nem közösen laktak, de amit ilyenkor egy kicsit a magáénak érzett, bekapcsolta a zenét és táncolt a nappaliban. Csókokat dobott az ablakon át a Szajna-parton elhaladó apró járókelőknek. Úgy korholta a párnákat a kanapén, mintha a gyerekeik lettek volna. Mostanában folyton civakodnak egymással! Nem tudni, mi lelte őket! Szerencsére hamarosan mennek nyaralni a nagymamájukhoz! Egy kicsit idiótának érezte magát, de annyira jó volt, feltéve, hogy egyedül van és nem túl hosszú időre.
Életében először, nem akart többé láthatatlan lenni. Ellenkezőleg, azt szerette volna, hogy lássák. Az ő karján. Amikor sétáltak, szemügyre vette az embereket, hogy megbizonyosodjon, látják-e, ők kétségbevonhatatlanul szeretik egymást. Ha megkérdezték volna tőle, hisz-e boldogságban, nem habozott volna egyetlen másodpercig sem. Néha, amikor a barátaikkal voltak különféle esti bulikon, hosszan táncoltak együtt. Ebből a táncból állt a világ, mindent kirekesztettek, csak a zenét nem, legyen az akár egy valcer egy barát esküvőjén, forogtak és forgott velük a világ, és érezte a derekán az a határozott kezet, amit szeretett, és ami őt a boldogság felé vezette, de hirtelen megijedt, mi marad ebből, ha majd véget ér a zene? És akkor, emlékezett rá, a fiú megígérte, hátra vetett fejjel, szinte a plafont nézve, ittasan, hogy előttük az örökkévalóság, igen, emlékezett rá, és hogy a világ csak a hozzá vezető út.
Igen, ez az új szeretők komikus illúziója, mint a gyerekek, az öröklétről beszélnek, és akár a rossz költők, elhiszik, hogy van hatása annak, amit mondanak. És aztán, mint mi, belefulladnak a legszomorúbb gyávaságba, a banalitásba."

/Florian Zeller: Lehetetlen szeretők/

Boris Vian

Be nem krepálhatok


Be nem krepálhatok
Amíg nem láthatok
Kutyát Mexikóbóé
Mely sosem álmodik
Falánk trópusi kóbor
Rőtseggű páviánt
Meg ezüstpókokat
Házuk buborékhalmaz
Be nem krepálhatok
Míg nem tudom a hold csak
Egy hamis ötfrankos vagy
Van-e tényleg hegye
Hogy hideg-e a nap
S a négy évszak vajon
Tényleg négy van-e
Míg próbát nem teszek
Korzón báli ruhában
Járni milyen lehet
Míg nem néztem bele
Pocsolya-szemekbe
Míg fütyim be nem dugtam
A legbizarrabb zugokba

Nem akarok végezni itt
Míg nem ismerem a leprát
Vagy a hét fő ragályt
Mely fertőz odaát
Tudtam én mindig is
Se a jó se a rossz
Ha magához ölel
Fájdalmat nem okoz
Ott van még mind az is
Amiket szeretek
Tudok vagy ismerek
Mikben kedvem telik
Rengő zöld tengerek
Benne algák pörögnek
Fodros homok felett
Kiégett nyári fű
A föld ha néha roppan
Mézgaszag tobozokban

És összeforrni csókban
Vele veled velük
Szépekkel mindenütt
Picim Pucim gyerünk
Be nem krepálhatok
Amíg el nem kopott
A szájad szájamon
Tested kezem alatt
A többi a szememben
Többet nem mondhatok
Hja a fránya szemérem
Nem meg nem halhatok
Míg fel nem találtatott
Az öröknyíló rózsa
A kétórás munkanap
A hegyi tengerek
És tengeri hegyek
A nincs-több-fájdalom
A színes napilap
A boldog-minden-gyerek
S még annyi más izé
Mit agyukban tárolnak

Titáni tervezők
Kedélyes kertészek
Morcos szocialisták
Urbánus urbanisták
Gondos gondolkodók
Annyi látnivaló
Skubizni hallani
Annyi a várható
A sötétben turi

Erre most itt a vég
Hemzseg és közeleg
Látom ótvar pofáját
Mind varasbéka-mód
Gacsos karjuk kitárják

Na bekrepálni nem
Nem hölgyem nem uram
Míg nem érzékelem
Az ízt mely rég gyötör már
Melyért epeszt a vágy
Be nem krepálhatok
Míg meg nem ízlelem
A halál zamatát

(Lackfi János fordítása)

 

 

Lázár Bence András

Talán nekünk is


A madarak úgy határoztak túlságosan hideg van itt.
Én válaszul elhatároztam gyalog megyek ma haza.
Meg akarom nézni a házam oldalát, s a szobám
kérges ablakát, hogy mikor fogja teljesen elnyelni
a léted. A felhők homályos hitre tértek át, legalább
nem fog esni, s még a nap is megmarad, de megnézve
utoljára vállad úgy érzem tartalmat, s lényeget cipelsz
magadon. Akárhogy is van vagy nincs úgy gondolom
benned született valami közös, ami miattunk táplál
hasonlatokat. Sokan azt mondják, hogy nekünk,
te neked, s én nekem, mint régen az utcák mögött,
késő októberben, titokban együtt. Bár én, mint pohár
az ital ízét, őrzök mindent, ami elnyúlik hozzád, csikket,
kávét, hajszálat a mosdókagylóban, s szőrszálakat
a szőnyegen. A madarak most kiéhezett fiókákat ápolnak
valahol Afrika és Ázsia közt, nekik ösztönös a párválasztás
talán nekünk is az lesz egyszer.

WEÖRES SÁNDOR

Három dal női hangra


A láthatatlan jelenlévőhöz

Hallgass, mellembe bújj,
mikor a virradó szobán keresztül
a falakról az éj leperdül,
mint oldott gyöngysor szétgurúl -
mélybe vonulva, szívemből figyeld,
hogy tiszta csillámlása mit jelent -
de ha fölmérted e csodát
a hajnal útvesztőin át:
mellemből kelj és szememből tüzelj,
mert nem jut több íly áldott némaság,
kelyhet húny a virág, ha nap közelget,
fakón szárnyat zár tündöklő szerelmed.


Az unicornis látogatása

Most kényes léptü őz szökell szobámba,
bútor tömbjén átúszik tétován,
szügyén átlátszik levetett ruhám,
padlót nem érint karcsu kék patája,

lehelletében párnám szőtt virága,
sötét szeme rajtam pihen puhán.
Magát se félti és engem se szán:
egy sejtelem az élete-halála.

Mit lépte megkuszál, a holdsugár
mellette szinte durva mint a sár,
és hozzá képest él a szoba vágyva.

S ahogy testetlen mámor magtalan,
oly egykedvűn, bámészan elsuhan
ártatlan szépsége a holdvilágba.


A sötétségnek áldozás

Várj még, ne tedd,
merülj tenger-hullámu karjaimba
s dobogó fehér hab közt szenveded
ahogy e vízbefúló rettenet
ránk zárul mint a kripta:
úgysem igazság, csak kényszerüség
hogy hátrahajtom a fejem
s a világ megfordul velem:
arcom fölött az ég,
előtte árnyékos fejed
és örvénybe vesző tekinteted.

GÖRÖG ILONA     -   ballada


- Bizony csak meghalok, anyám, édesanyám,
Görög Ilonáért, karcsú derekáért.

Karcsú derekáért, gombos ajakáért,
Gombos ajakáért, piros orcájáért.

- Ne halj fiam, ne halj, Bertelaki László,
Csináltatok néked olyan csudamalmot,

Kinek egyik köve bélán-gyöngyöt hányjon,
Másod-köve pedig sustákot, petákot.

Oda is eljönnek szűzek, szép leányok,
A tiéd is eljön, szép Görög Ilona.

- Eresszen el, anyám, anyám, édesanyám,
Csudamalom-látni, csudamalom látni.

- Ne menj, lányom, ne menj, megvetik a hálót,
Megvetik a hálót, megfogják a márnát.

- Bizony csak meghalok, anyám, édesanyám,
Görög Ilonáért, karcsú derekáért.

Karcsú derekáért, piros orcájáért,
Piros orcájáért, gombos ajakáért.

- Ne halj, fiam, ne halj, Bertelaki László,
Csináltatok néked olyan csodatornyot,

Kinek magassága az eget fölérje,
Kinek szélessége Tisza partját érje.

Oda is eljönnek szűzek, szép leányok,
A tiéd is eljön, szép Görög Ilona.

- Eresszen el anyám, anyám, édesanyám,
Csudatornyot-látni, csudatornyot látni,

Kinek magassága az eget föléri,
Kinek szélessége Tisza partját éri.

- Ne menj, lányom, ne menj, szép Görög Ilona,
Megvetik a hálót, megfogják a márnát.

- Bizony csak meghalok, anyám, édesanyám,
Görög Ilonáért, karcsú derekáért.

Karcsú derekáért, gombos ajakáért,
Gombos ajakáért, piros orcájáért.

- Halj meg, fiam, halj meg, Bertelaki László,
Ide is eljönnek csudahalott-látni.

A tiéd is eljő, szép Görög Ilona,
A tiéd is eljő, szép Görög Ilona.

- Eresszen el anyám, anyám, édesanyám,
Csudahalott-látni, csudahalott-látni,
Ki érettem megholt, halálé változott.

- Nem eresztlek, lányom, lányom, édes lányom,
Megvetik a hálót, megfogják a márnát.

Azzal csak bészökött öltöző házába,
A nyakába vette vont-arany szoknyáját,

Elejébe vette fehér előruhát,
A lábába húza piros patkós csizmát.

- Kelj föl, fiam, kelj föl, Bertelaki László,
Mert a határon jön szép Görög Ilona,
Kiért te meghaltál, halálé változtál.

Kelj föl, fiam, kelj föl, mert a lábadál áll,
Kiért te meghaltál, halálé változtál!

- Láttam én halottat, de ilyent sohasem,
Kinek az ő lába felszökőleg álljon,

Kinek az ő karja ölelőleg álljon,
Kinek az ő szája csókolólag álljon!

Azzal csak felszökött Bertelaki László...

(Rugonfalva)


Halálé: halottá.